Kifogyhatatlan derű – interjú Pál Ferenccel

Pál Ferenc atyával, a Prima Primissima díj 2013-as közönségdíjasával és a magyar oktatás és köznevelés kategória Primájával a humorról, a mentálhigiénés szakma feladatáról és közelgő új könyvéről is beszélgettünk. 2019. július 17., szerda


Pál Ferenccel – vagy ahogy az egész ország ismeri, Pálferivel – a városmajori parkban találkoztunk egy verőfényes tavaszi kedden, ami történetesen éppen április 1-re esett. Az atya bokros teendői ellenére is szakított időt az interjúra, bár délben még épp a reggelijét fogyasztotta (egy croissant és üdítő formájában), miközben kerestünk magunknak egy nyugodt padot a parkban.

- Sajátos helyzetben találkozunk, hiszen éppen április 1-je, bolondok napja van. Kicsit beszélj a humor és a tréfa szerepéről az életünkben, a szakmádban!

- (nevet) Valaki egyszer azt mondta, a viccet, a humort nem vesszük elég komolyan. A humornak óriási jelentősége, hogy a legnehezebb élethelyzetben is segít bennünket abban, hogy egy másfajta nézőpontot vegyünk fel: egy kissé fölülről is lássuk, egy picit oldalról is nézzük, azt amiben benne vagyunk. A legnehezebb szituációkban, amikor elborítanak bennünket a hullámok, a humor révén ki tudjuk a fejünket emelni a habokból. Ezért a humornak tényleg gyógyító szerepe van...
Eszembe jut egy pszichoterapeuta, akitől sokat tanultam. Ő olyanokkal foglalkozott, akik átélték a koncentrációs táborok, a második világháború borzalmait. Arra a következtetésre jutott a terápiás beszélgetések során, hogy az emberek számára a humor volt az egyik eszköz arra, hogy elviselhetővé tegyék a történteket. Van, amikor valamin már csak nevetni lehet, azért, hogy azt ember módjára túl tudjuk élni. A segítő kapcsolatban fölszabadító hatású lehet együtt nevetni a klienssel.

- A humornak óriási szerep jut a keddi „Alkalmakon” is, amik mindig telt házzal zajlanak. Szerinted mitől ennyire népszerűek ezek az előadások?

- Nagyon megszoktuk, hogy komoly témákról csak komolyan beszélünk. Pedig a túl sok komolyság még jobban megterhelhet bennünket. Azt élhetjük meg, hogy egyre több felelősség kerül ránk, és azt látjuk, hogy mire nem vagyunk képesek, és hogy mennyire fáj nekünk, hogy a jó szándékunk ellenére sem sikerül. Ugyanakkor vannak témák, amiket általában túl könnyeden veszünk , ott meg mintha pont az élet mélysége vagy lényege maradna ki.

Sok évvel ezelőtt arra jutottam– illetve ez biztos alkati kérdés is – hogy beszéljünk komoly témákról úgy, hogy közben ez lehetőség szerint egyfajta érzelmi szabadsággal, fölszabadultsággal együtt járjon. Ha szabadabbak vagyunk, ha kapunk közben levegőt, ha együtt nevetünk, közösségi élményünk van, akkor nem lesz a nagyon fontos, megterhelő információknak kizárólag szorongást keltő, nyomasztó terhe, hatása. Így közben azt is megéljük, hogy igen, ezzel a helyzettel lehet valamit kezdeni. Rá lehet látni, éppenséggel akár ki is kacaghatom magamat.

A lelki gondozás magyar atyamestere, Gyökössy Bandi bácsi mondta azt, hogy ha valaki tud magán nevetni, akkor kifogyhatatlan forrását találta meg a derűnek.


- Kérlek, beszélj arról is, hogy min dolgozol éppen, várhatunk-e új könyvet tőled!

- Várhatunk, én is várom nagyon! Pár hete kezdtem el a munkatársaimmal összerakosgatni az anyagokat. A témája társkapcsolat, házasság, család – egészen a kezdetektől. A szerelem és társválasztás motívumai, különbség az érett és az éretlen szerelem között, tudattalan összetevők a társkeresésben. Minden, ami a társtalálásnak és a társsal való együttélésnek nagyon fontos témája. Mitől tudunk elégedettek lenni egy kapcsolatban, mitől tud az tartós lenni. Mit érdemes tudni a családi szerepekről, a család dinamikájáról, a családról, mint élő rendszerről.
Mindez rengeteg történettel, nagyon sok szakirodalommal és közel húsz év családsegítői, lelki-gondozói tapasztalatával. Az a tervünk, hogy december elejére kész legyen, és karácsonyra már lehessen ajándékozni.

- A szakmáról beszélve: amikor decemberben megkaptad a Prima Primissima közönségdíját, a köszönőbeszédedben szimbolikusan a mentálhigiénés szakma egészének ajánlottad a díjat. Mit gondolsz a szakma elismertségéről?

- Azt gondolom, hogy mindenkinek ebben az országban -vagy a határokon túl - arra van szüksége, hogy kimondható és megragadható legyen a testi- lelki egészség témája, a szociális-szellemi-spirituális jóllét. Ilyen értelemben nem a szakmának szól ez, hanem nekünk.

Egyszerű embereknek, akik szeretnénk elégedettek lenni az életünkkel, szeretnének boldogak lenni, és egymás javára élni. Nyugodt lelkiismerettel, értelmes életet élni. A mentálhigiéné világa ebben igyekszik szakmailag megalapozott, megfelelő segítséget nyújtani egyéneknek, családoknak, csoportoknak és intézményeknek egyaránt.

- A szakmáról már beszéltünk, de mit jelent neked, mint Pál Ferinek ez a díj?

- Nagyon megrendültem a díj átadásakor, utána heteken keresztül kóvályogtam. Képzeld el, még 3-4 kilót is fogytam, alig tudtam magamhoz térni. Egy fokozott felelősség jelent meg, amit nem kértem, nem akartam... Világossá vált számomra: az, hogy a díjon keresztül egy mentálhigiénés szakember – aki történetesen pap , ami nekem nagyon fontos – kap elismerést, valójában azt jelenti, bizonyos értékek rajtam és a díjon keresztül kifejezésre tudtak jutni.
A tesi-, lelki-, szellemi-, szociális-, spirituális- egészség ma nagyon sok embernek fontos. Az országot járva újból és újból jönnek emberek hozzám, és azt mondják: erre van szükségünk, ez kell nekünk. Jaj de jó, hogy erről beszél! Ezt nem is tudtam, nahát, ezt éppen rosszul gondoltam!

A sejtésem, hogy azért is lehettem közönségdíjas, mert ma ez nagyon sokaknak fontos. Nagy hála ezért a Prima Primissima díj alapítóiért és fenntartóiért, mert így egy társadalmi lehetőséget, teret biztosítottak arra, hogy bizonyos értékek felszínre jöjjenek. Hogy világossá legyen: a tágabb értelemben vett egészségért, jóllétért érdemes tennünk, és szükségünk van hasznos, megbízható információkra.

- Nagyon jól megragadtad a Prima Primissima díj lényegét, hiszen az egyik célja, hogy példaképeket állítson a társadalom elé. Neked van példaképed, akit követsz?

- (nevet) Nehogy rossz néven vedd, de nincs. Nem nagyképűségből vagy beképzeltségből. Lehet, hogy ez egyfajta szakmai ártalom... A példaképek személyükben hitelesítenek értékeket, életutakat, életcélokat. A serdülőkorban van a példaképeknek nagy jelentősége, a személyiségfejlődés szempontjából. Amikor valaki már negyven vagy ötven éves, akkor kevésbé követ példaképeket. Az emberismeretem kiterjed magamra és másokra is, és azt látom, hogy mindannyian tökéletlenek vagyunk, ezért nincs kedvem se magam, se másokat idealizálni.

Olyan persze van, és bőven elég is nekem, ha valaki, aki sosem lesz ismert a világban, tesz egy mélyen emberi gesztust, vagy mond egy szívből jövő mondatot. Nem kell tökéletesnek lenni, nem kell valamilyen képet mutatni magunkról - ha tudunk értékes, értelmes emberi életet élni, annál jobb példára talán nincs is szükség.

A Pál Ferenc atyával készült videóinterjú ezen a linken megtekinthető.
Lap tetejére