„Amíg győzöm, csinálom” - interjú Molnár Piroskával

Molnár Piroskával, a Prima Primissima díj Színház- és Filmművészet kategóriájának 2013. évi díjazottjával a pályakezdő évekről, a mai fiatalokról, szerepálmokról és az elismerések jelentőségéről beszélgettünk. 2019. július 17., szerda


Molnár Piroska színművésznőt mindenhol figyelem és a felé áradó szeretet veszi körül. Az utcán rámosolyognak a járókelők, a színházi portás is mindig jókedvre deríti a kedvességével – a közönség elismeréséről nem is beszélve. A művésznő szerint ezt a szeretetet bizony ki kell érdemelni, mint ahogyan a díjakat is.

Mit érzett, amikor kimondták: Ön lett kategóriájának Prima Primissimája?

Ez majdnem olyan mellbevágó volt, mint amikor arról kaptam telefonhívást, hogy a nemzet színészei maguk közé választottak. Alig kaptam levegőt. Üres frázisnak tűnhet, de tényleg úgy éreztem, már az is csodálatos dolog, hogy megkaptam a jelölést. Egy pillanatig nem gondoltam arra, hogy én leszek a három Prima közül az, aki a díjat elnyeri. Emlékszem, alig tudtam fölvánszorogni a színpadra és összeszedni azt a pár mondatot, amit ott eldadogtam. Nem vagyok egy sírós fajta – de ott bizony eltörött a mécses.

Hová került a díj – szó szerint és átvitt értelemben?

Nagyon szép díjaim vannak. Ez a szobrocska a szobámban, közvetlenül a Hazám díj mellett áll – azt hiszem ezzel a kérdés mindkét részére válaszoltam is.

Mi a véleménye a szakmai elismerésekről? Fontosak egy színész életében a díjak?

Fontosak, hiszen jelzik, hogy az ember adott valamit a szakmának. Ugyanakkor egy díj odaítélése szerencse kérdése is: ha jól jön ki a lépés, akkor éppen a jó helyen és jó időben felfigyelnek az ítészek egy adott teljesítményre. Számos csodálatos kollégát ismerek, akik valahogy mindig lecsúsztak a díjakról – ami persze mit sem von le a munkájuk értékéből. Mi szakmán belül tudjuk, hogy ők mit nyújtanak és bízom benne, hogy a közönség is észreveszi.

Ennyire figyelik egymást a színészkollégákkal?

Számomra a kollégák szeretete legalább olyan fontos, mint egy kézbe fogható szakmai díj. Nem is tudnék máshogyan dolgozni, mint szeretetteljes, baráti légkörben, ahol meg tudjuk egymással osztani a bajainkat, és folyamatosan segítjük egymást. Nagyon szerencsés vagyok ebből a szempontból, mert fiatal koromtól kezdve mindig olyan társulatok tagja lehettem, amelyekben harmónia uralkodott és ahol mindig megtaláltam a munkának azt a fajta ihletettségét, ami engem is előrevisz.

Valóban a szerencse műve, hogy mindig jó társulatba került? Egyáltalán: könnyű volt pályakezdőként elindulni ezen a rögös úton?

Mi Szűz Mária kötényében voltunk... Bennünket állások vártak, akár budapesti, akár vidéki színházaknál. Nyakig beleugorhattunk a mélyvízbe, főszerepek sorával és biztos állással kezdhettük a pályát. Semmi egyéb dolgunk nem volt, mint kiteljesedni, dolgozni és napról-napra egyre jobbnak lenni.
Nem irigylem a mai fiatal kollégákat, azt hiszem, nekik sokkal nehezebb a dolguk. Ez a pálya is túltelített, ami egyfelől jó, hiszen a „nagyobb merítésből” több tehetséget lehet kiemelni, másfelől viszont sokakat ér csalódás.

Amit mond, nyilván tapasztalatból mondja, ugyanis színészi feladatai mellett tanít a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Milyen érzés a szárnyukat bontogató fiatalok mentorálása?

Nagy felelősség és persze csodálatos érzés napról-napra látni a fejlődésüket. Azt a fajta önfeledt, felhőtlen létezést, ami a fiatalság lényege – amilyenek mi is voltunk valamikor. Amikor az ember még hályogkovács módra élhet. Szívet melengető feladat terelgetni őket.

Ön is ilyen önfeledt fiatal volt?

Persze, én is úgy voltam vele, hogy „ide nekem az oroszlánt is” és én vagyok a világ közepe. Egy kicsit későn érő típus voltam, sokáig azt hittem, hogy vagyok én és más senki. Aztán az élet és a pálya megtanított arra, hogy bizony még nagyon sokan vannak körülöttem.

Azt hiszem, végül jófajta közösségi ember lett belőlem. És ennek élvezem is a jótékony hatását, mert jól kijövök a kollégákkal – a fiatalokkal és az idősebbekkel is – és élvezem a társulati létet. Ezért is nem próbáltam meg soha a szabadúszást, mert vágytam a közösségbe. Erről a mai napig nem tudnék lemondani.

A társulat láthatóan az élete közepe, ugyanakkor sok filmszereppel is megtalálják. Hogyan győzi a rengeteg munkát?

Úgy látszik, a sors olyan erővel áldott meg, hogy jól bírom. Amíg pedig van bennem tartalék, addig csinálom. Azt is megtanultam az életem során, hogy ha csőstől jön a munka, akkor minden szabad percet ki kell használni a pihenésre, és úgy kell tudni pihenni, hogy ha éppen van öt percem, akkor azt is teljes értékűen ki tudjam használni.

A Thália Színházban jövőre három bemutatóm is lesz, a Rózsavölgyi Szalonban – ahol már játszom Jordán Tamással egy kétszemélyes darabot – jövőre megint lesz egy premierem. A minap rendeltek tőlem karácsonyra egy meselemezt, a főiskolán pedig nemrég volt az elsős színészosztályom – akiknek művészi beszédet tanítok – sikeres vizsgaelőadása. A bábszínészeim is eredményesen levizsgáztak.

A nyár pedig forgatással telik: a Munkaügyek című tévésorozatot készítjük egy kedves stábbal, a szívemhez közel álló kollégákkal. Ennyi feladat mellett nem tudok idén nyaralni menni, de emiatt nem panaszkodom.

Hál' istennek rengeteg a munkám. És amíg győzöm, csinálom.
Lap tetejére